Nem akarok azzal szórakozni, hogy ünnepélyes blognyitót írok. Lényegtelen. Az olvasó számára kezdődjön itt az életem... Csak annyit a mai posthoz, hogy nagyon összezuhanva írtam, de ahogy leírtam, és barátnőm elolvasta (aki az írásban E. ként fog szerepelni), azóta valahogy sikerült jobban lenni. :) 

Talán tényleg lehetne okosabban jobban élni. De nincsen hozzá erőm. Azt sem tudom mi a bajom, mégis iszonyatosan éget belülről. Talán az, hogy többet érdemelne mint amit adni tudok. Ő konkrétan mindent megérdemelne. Eddig senki iránt nem éreztem így. Ha akárki azt mondaná, ugorjak a kútba, nem tenném meg a dolog feleselgessége miatt. Érte igen. Ha ő kérné megtenném. Érte akármit. És nem érdekelne a dolog céltalansága. Senkinek nem lenne jobb tőle, de megtenném, mert ezt kérte. És mégis. Magamtól valami nem megy. Valamit mindig elrontok és képtelen vagyok helyesen csinálni a dolgokat. Ahogy azt szeretném és utóólag tudom is. Lehet csak 3 másodperc telik el, de a rossz szó már kicsúszott, a tett megtörtént, és fájdalmat okozott. Pedig nem akarom. Soha nem akarom bántani, és örökre vele szeretnék lenni. De mint mindent, ezt is el fogom rontani. Nem lehet úgy együtt élni valakivel, hogy folyton fájdalmat okoznak. Nem fogja bírni örökké. pedig mindennél jobban szeretem. Egyszer el fog jönni a pillanat, amikor betelik a pohár, még ha csak cseppenként is, de eléri majd azt a határt amikor a perem felett kicsorog a víz, és kimos engem az életéből. Soha nem állítottam hogy jobb ember lennék az átlagnál. Sok szempontból biztosan tudom hogy rosszabb vagyok, de van egy dolog, amiből azért én úgy érzem mégis jobban állok a többieknél. (Najó, Zalánnál biztos nem...) De a szándék és az ahogy szeretni tudok. Csak az a baj, hogy a a szándék semmit nem ér. A szándékot csakis egy ember ismeri a világon. Mások számára a tettek beszélnek. Az érzelmekkel ugyanaz a helyzet... Ígyhát kívülről mindez nem látszik. Csak az jön le, hogy igazándiból jóval átlag alatti személyiség vagyok. Innentől kérdés pedig nem nagyon van... Szeretném, ha E. gondolatolvasó lenne, akkor mindent látna ami belül van. És akkor talán tudna örökké szeretni...

Hát ennyi az én kis szívem fájdalma, és talán nagy elvárás egy örökké tartó kapcsolat így 17 évesen, de én mégis úgy vagyok vele, hogy az ember dolga keresni az igazit, és én még soha nem éreztem ennyire hogy megtaláltam. Tudjuk... Nem az az igazi, akivel tudunk együtt élni, hanem aki nélkül nem tudunk élni. Én nélküle nem tudok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.